Kedden a szerkesztőségben magam is nemzeti színekkel festettem össze magamat. Mi több, sikeresen megjósoltam, hogy 2-0-ra győzünk az EB első meccsén. Mondhatnám, hogy tudtam előre, de ki kell ábrándítsak mindenkit (a mindenki alatt magamat is beleértve), hogy teljesen hasraütésszerűen tippeltem, és csak bíztam benne, hogy önmagát beteljesítő jóslattá válik az óhajtott eredmény. Miután szépen kisminkeltem magam piros-fehér zölddel, el akartam indulni, de délután négykor lehetetlen volt kivergődni a Graphisoft parkból a Szentendrei útra – óriási forgalmi dugó lett. Hirtelen mindenkinek mehetnékje támadt haza, vagy egy olyan helyre, ahol kivetítőn nézheti a magyar válogatott 44 év utáni eslő EB meccsét.

Az az este felejthetetlen lett a legtöbb magyar számára. Leginkább azért, mert büszkének lenni sok mindenre lehet – de azért lássuk be, hogy leginkább a jól végzett munkára meg a sikerre. És ebben egyszerűen nem volt részünk mostanában. (Idén azért persze nem lehet panaszunk: Oscart nyertünk a Saul fiával, és Széll Tamás is elhozta a pálmát a Bocuse d’Or európai döntőjéről.) És ezt a sikert ünnepelte mindenki szinte önkívületben. Ennek a sikernek a lényege tényleg a munka, és a hit abban, hogy legyőzhetjük az ellenfelet – pláne, ha magunk is elhisszük ezt. A sok évtizedes sikertelenségünk oka persze nemcsak a hit/hitetlenség problémája, hanem a szaktudás hiánya is. Amikor „szakemberek” pénzszivattyúként szedik ki a tízmilliókat a sportágból, de a tudásuk már a hetvenes években is elavultnak számított, nem lehet csodálkozni, hogy nem jutunk semmire. Dárdai kellett és Storck, hogy a magyar válogatott világszínvonalú teljesítményt nyújtson. Őszintén reménykedem egy Izland elleni 1-0 ban, és öt érdekes Bernd Storck-idézettel (Playboy, 2016. február) próbálom tovább szítani a lelkesedést.

1. Storck a focista-karrierjéről:

“Hiába alakult minden fantasztikusan, noha kimondottan későn, 13-14 évesen kezdtem komolyan egyesületben futballozni, addig csak a suliban és a barátaimmal játszottam, majd húszévesen a Bochum játékosaként bemutatkozhattam a Bundesligában. Jól ment a játék, hamarosan a Borussia Dortmund játékosa lettem, 89-ben megnyertük a német kupát, ám a térdsérülésemmel egyre többet szenvedtem, végül már csak injekcióval tudtam pályára lépni. Végül azt mondták az orvosok, hogy sajnos be kell fejeznem a pályafutásomat.”

 2. A török-izlandi meccsről, amikor elestünk a közvetlen EB-kijutásról, és kiderült, pótselejtezőt kell játszanunk:

‘Elindultam kocsival Budán, fel a Gellért-hegyre, mentem, ameddig az út vitt, aztán kiszálltam, amikor már nem lehetett autóval továbbmenni, és gyalog folytattam az utat. Még sohasem jártam ott, csak mentem, amerre az ösztöneim vittek, és egyáltalán nem voltak jó érzéseim. Gyönyörű budapesti panoráma tárult elém aznap este, pedig esett az eső, csúnya idő volt. Ami igazán vicces, hogy a parkolóban éppen mellém állt be az autójával Victor Moore kollégám, az erőnléti edzőnk, aki – úgy látszik – szintén annyira ideges volt, hogy nem bírta otthon nézni a mérkőzést, elindult valamerre, és éppen itt, a hegytetőn találkoztunk. Ő sem tudta, hogy áll a törökök meccse, én is csak hazafelé, a rádióban hallottam, hogy nem voltak alaptalanok a baljós megérzéseim, még nem jutottunk ki az Európa-bajnokságra, készülhetünk a pótselejtezőre. Ilyen helyzetekben egyébként sosem volt szerencsém...”

3. Kleinheisler Lászlóról:

 “A szövetség a válogatott felkészülése érdekében elhalasztott egy bajnoki fordulót, és lehetővé tette, hogy csaknem két hétig készüljünk az első pótselejtezőre. Ez az idő lehetőséget teremtett arra, hogy behívjuk a keretbe Lászlót, akinek a képességeivel tisztában voltam, hiszen játszott nálunk az U21-es csapatban három mérkőzésen is. De azt nem lehetett előre tudni, hogy ez alatt a rövid idő alatt gond nélkül alkalmazkodik a felnőttválogatott légköréhez, felveszi a ritmust, és a többiek is pillanatok alatt befogadják. Nagyszerű a természete ebből a szempontból, egyáltalán nem izgul, csak elszántan beleveti magát a munkába. Az a céltudatosság, ahogyan a rendkívül nehéz helyzetét kezelte, számomra nagyon szimpatikus, és kicsit hasonlít az én filozófiámhoz. Ő is a maga útját járta, nem hagyta magát eltántorítani, akkor sem, amikor még én is arra kértem, hogy rendezze a viszonyát a klubjával, mert ha nem játszik, én is sokkal nehezebben tudok neki lehetőséget adni. Meghallgatott, de nem változtatott azon, amit elhatározott, s bár nem sokan gondolták volna, hogy így lesz, mégis sikerrel vívta meg a maga harcát, a válogatottnak pedig óriási szolgálatot tett.”

4. A Dárdai távozása utáni fogadtatásáról:

“Amikor például a feröeriek vezettek ellenünk a szünetben egy nullra és a közönség Dárdai nevét skandálta, az bizony nagyon nehéz helyzet volt számomra. De a szünetben döntöttünk a szükséges változtatásokról, és sikerült megfordítani a meccset. Nem foglalkozhattam a külső körülményekkel, el kellett indulnom a saját utamon. Ezt mondom a magyaroknak is, ne éljenek folyton a múltban. A hagyományokat tisztelni kell, a történelmet nem szabad elfelejteni, de előre kell nézni és pozitívan tekinteni az előttünk álló feladatokra. A németek is hajlamosak folyton a múlttal foglalkozni. Nem szabad, a múlt befejeződött. A jövőre kell koncentrálni.”

5. Önmagáról:

“Konzervatív ember vagyok, és sohasem fog tarka ruhákban látni. A sikerek és a kudarcok idején is egyformán viselkedem. Olyan szempontból konzervatív vagyok, hogy alapvetőnek tartom, hogy ha belépünk valahova, akkor köszönünk, hogy a szemébe nézünk annak, akivel beszélünk, s hogy őszintének, tisztelettudónak kell lenni mindenkivel szemben. Ugyanakkor nyitott vagyok és azt vallom, élvezzük az életet, mert ez az egy életünk van.”

Nem titok: a Playboy szerkesztőségében jobbára megállapodott emberek készítik a lapot. Például Vida Feri főszerkesztő-helyettes és én is házasok vagyunk – ráadásul fel tudunk mutatni gyereket is. (Fejenként egyet. És lányt!)

De nem kell házasság ahhoz, hogy az emberben megjelenjen az igény arra, hogyan lehet normálisabban együtt élni. A női lapok természetesen tele vannak minenféle jótanáccsal. Néha a férfiak számra is, hiszen a női magazinok szerkesztői abban bíznak, hogy ha egy férfi véletlenül felnyalábol egy női lapot, és bevonul a vécére, vagy nyaraláskor kíváncsiságból belenéz, akkor elcsípik a férfiaknak szánt jótanácsokat. (Meglepő egyébként, hogy mennyi nő olvassa a Playboyt, és az is, hogy mennyi férfi néz bele nem csak véletlenül, hanem tervezetten egy-egy női lapba.)

Nagyon klassz, ha az ember "megszerez" valakit, megtartani viszont annál melósabb a dolog. A melóról: nem kell megizzadni, megtörni, belerokkanni. Annyi a titok, hogy egy kicsit jobban kell figyelni, és néhány apró figyelemsséget bevetni. Teljesen triviális dolog a virág, az ember szinte szégyelli is, hogy ilyesmire felhívja a figyelemet, ugyanakkor mégis hatásos. Mielőtt megvetted, gondoltál a nődre. Mikor átadod, az is egy jó pillanat. Ennyi és nem több, egyszerűen jót tesz az otthoni légkörnek.

Érdemes néha rákérdezni, hogy miben tudsz változni. Egy alkalommal, amikor a feleségem eléggé ki volt bukva, azt mondta, soha többé ne tegyem a bejárati ajtó elé a cipőmet, mert az halálosan frusztrálja. (Természetesen nem ezen volt kiborulva, de a beszélgetés közben előtört belőle ez is.) Azóta kínosan figyelek erre. Lehet tehát, hogy nem is tudsz róla, de van egy olyan szokásod, ami miatt a partnered legszívesebben elvágná a nyakad egy konyhakéssel. Tudd meg, mi ez, és hagyj fel vele!

Hogy a párkapcsolati béke mennyire fontos, az jól látható a legfrissebb Playboy Exclusive-ban, amelynek a "How to be a Playboy?"-szekciójában megosztottunk az olvasóinkkal tíz tippet, hogyan lehetnek jobb férjek. Ezeket az apró, de hatásos tanácsokat ide be is illesztem most.

Nem kell éjféli szerenádot adnia az ablak alatt és nem szükséges dél-amerikai hőlégballon-túrával meglepnie feleségét ahhoz, hogy jobb férj legyen. Az apró dolgokon múlik minden. 

1. Mosogasson el!

Tudjuk, hogy semmi kedve hozzá, de messze nem akkora áldozat, amennyire hálás szokott érte lenni egy feleség. Vagy vegyen egy mosogatógépet és onnantól csak a ki- és bepakolás lehet kérdés.

2. Főzzön vacsorát!

Szokták mondani, hogy a férfiakon a hasukon keresztül vezet az út, ez a stratégia azonban a nőknél is ugyanúgy működik. Járulékos haszonként még jól is fog lakni, ha pedig esetleg valami félresikerül, akkor csak magát hibáztathatja érte. Papírdobozból enni a mentő-pizzát ugyanolyan romantikus gyertyafény mellett.

3. A főzéshez öltözzön fel!

Kuktasapka nem szükséges, póló és alsónadrág viszont igen. Ahogyan az otthoni léthez általában is.

4. Legyen figyelmesebb!

Nem kell hatalmas csokor vörös rózsát küldenie felesége munkahelyére, elég ha megkérdezi tőle, milyen napja volt. Fontos, hogy a kérdés feltevése közben ne nyomkodja a telefonját és felesége azt lássa az arcán, hogy őszintén érdekli a válasz. Meg fog lepődni, miket is elmesél ezután!

5. Kapcsoljon ki!

Egyértelműnek tűnik, hogy többet kéne a felesége szemét néznie, mint telefonjának kijelzőjét? A gyakorlatban sajnos ez sokszor nem így van, pedig minden kutatás azt bizonyítja, hogy a telefonnyomkodás és a magánélet boldogsága között fordított arányosság áll fenn.

6. Ne aggódjon!

Hajlamos magában tartani a problémákat, amik szépen csendben a fejére nőnek? Hiába nem beszél róluk, higgye el, hogy ez kívülről is pontosan látszódik! Ha nyomasztja valami, ossza meg azt a feleségével, aki azon túl, hogy meghallgatja, sokszor a megoldásban is sokat segít.

7. Bókoljon!

Ne csak akkor, amikor társaságban vannak, vagy ne csak akkor, amikor kettesben vannak. Nyomós okok szóltak amellett, hogy éppen azt a lányt választotta feleségül – az ugye senkinek sem volt döntő érv, hogy a lány már nagyon akarta? –, és nem kell gondolkodnia azon, miket is szeret benne. A haja? A bőre? Az illata? A hangja? Esetleg mindez együtt? Nem árt, ha néha elismétli ezeket neki is! 

8. Tartson rendet!

Az egyetemi albérletben még nem volt gond, ha a koszos és tiszta ruhái egy-egy kupacban voltak a földön, azok az évek viszont elmúltak. A koszosat a szennyesbe, a tisztát a gardróbba!

9. Nem pénzkérdés!

Persze, hogy fontos a pénz, a kérdés az, mennyire? A kutatások azt bizonyítják, hogy azok, akik magasra jutottak a ranglétrán, gyakrabban elégedetlenek házasságukkal, mint azok, akik átlagos karriert futottak be. Utóbbiak ráadásul jobban tiszteletben tartják a másik fél véleményét.

 10. Legyenek egy csapat!

Az “én” és az “ő” helyét váltsa fel a “mi”. Egyszerűnek hangzik, de nem mindig lesz az, ha viszont sikerül megvalósítani, akkor sokkal könnyebben és hatékonyabban tudnak fellépni a feladatokkal és a problémákkal szemben.

11. Mozduljanak ki!

Közhely, de nagyon igaz. Nem kell minden nap és még csak nem is muszáj minden héten kényszeresen valami teljesen újat csinálni, de az biztos, hogy a hosszú és jó házasság titka a sok aktív közös élmény, ezeknek pedig csak kisebb része keletkezik otthon a lakásban.

12. Nevessenek!

Az életben egy rakás humoros helyzet van, amikben egyetlen dolgot igazán jó csinálni: nevetni. Teljesen mindegy, hogy ezt a másikon, magukon, vagy egymáson teszik.

13. Egyenek későn!

A munkahely és az otthon hangulata és feladatai között többnyire elég nagy a váltás, ami nem mindig megy gombnyomásra. Érdemes ezt a problémát megosztania feleségével is és kialakítani egy, a kettő közti átmeneti zónát. Ilyen lehet például az, ha a kettő között elmegy futni, ami közben elrendeződnek a gondolatai és a vacsora is jobban esik utána.

14. Fejezze be!

Ha csak egy korty tej, vagy gyümölcslé maradt a dobozban, akkor azt inkább igya meg, ne tegye vissza a hűtőbe.

15. A minőségi idő számít

Zavarja, hogy nem tudnak sok időt együtt tölteni? Akkor legyen az a kevés idő minőségi! Ehhez nem muszáj operába, vagy Michelin-csillagos étterembe menni, az is elég, ha kettesben beszélgetnek mindenféle zavaró tényező nélkül azokról a dolgokról, amik éppen a fejükben vannak.

Még első bejegyzésemben írtam, mennyire meglepett tavaly októberben, hogy megváltozik az amerikai Playboy. Bár igazából nem is a meglepetés a jó szó. Inkább mélyen megérintett. Aztán, amikor idén márciusban megjelent az első "új" tengeren túli magazin, még nagyobb volt a csodálkozás. Döbbenetesen megváltozott az újság. Nem a potmétereket csavargatták, nem reszelgettek rajta, hanem visszanyúltak a kezdetekhez, megnézték, mik az alapértékek, aztán ezek mentén egy teljesen új lapot készítettek. Most jelent meg a harmadik példány a megújítás óta, és időközben rájöttem, elég sok minden tetszik benne. Érdemes inspirációkat meríteni belőle. (És jelen esetben a szót nem a bullshit-magyar szótár megfelelőjeként értelmezem, mármint hogy inspiráció = pofátlan nyúlás.)

És most megmutatom, hogy néz ki az amerikai Playboy manapság. Befotóztam néhány oldalt a mobilommal a konyhapulton. Íme.

Ez ítt a címlap, rajta Eugena Washingtonnal, aki tavaly már szerepelt a decemberi lapszámban, idén pedig az Év Playmate-je lett. A címlap jóval letisztultabb, címlapszöveg szinte nincs is rajta. A lap papírja is más, a címlapon nincs lakk és nem csillog semmi. A formátum pedig a téglalaptól inkább a négyzetes alak felé tendál.

Ez meg itt a tartalomjegyzék oldalpárja.

Hipszteres témaválasztás is van bőven. Itt a lap elejéről egy cikk arról a trendről, hogy a gourmet kajákat fűvel is meg lehet bolondítani.

Még egy hipszteres-érdekes dolog: mégsem Jeff Goldblum, hanem az E-bicikli menti majd meg a világot?

Ha már közlekedés: az autós rovat egy oldal lett. Egy strandra való, retrósított Volkswagen került ebbe a számba.

Itt egy cikk Alexis Wilkinsonról, aki a Harvard egyetem humormagazinjának első fekete főszerkesztője volt, majd a HBO-n futó Veep című szatirikus politikai sorozat legfiatalabb írója lett.

Külön frankó (elnézést!), hogy lett James Franco-nak is saját rovata, a Francofile. A hollywoodi színész intellektuális interjúkat készít. Most éppen Tom Bissell íróval, akit drogokról, videojátékokról és a The Room című kultfilm örökségéről kérdez.

A seggfej politikusok Amerikában megkapják a magukét. Konkrétan kiröhögik őket. (De lehet, hogy aztán meg is választják, persze.)

Na jó, nem élek vissza senki türelmével. Tessék, a címlaplány, Eugena Washington dupla oldalon.

Josie fotósorozata pedig így kezdődik. A címszerkezet mindig a modell aláírása. És nincsen frontal nudity, azaz cici és punci.

Josie még:

És Josie a centerfoldon, azaz, a kihajthatós poszteren:

A lapban található még zenei kritika az EDM-ről, azaz, az elektronikus tánczenékről, interjú egy dél-afrikai komikussal, tanácsadó rovat arról, hogy vajon a heteroszexuálisok is művelhetik-e a chemsex-et. Terjedelmi okokból nem másolom ide az egész amerikai Playboyt, de talán ennyiből is látszik, merrefelé mozdul a brand odaát. 

Ha a magyar Playboyra vagy kíváncsi, itt, meg itt meg itt nézhetsz bele.

Ha pedig véleményed van, nyugodtan szólj hozzá alább. Érdekel, mit gondolsz.

Évekkel ezelőtt, amikor még halvány fogalmam sem volt a Michelin-csillagokról, elutaztunk egy hosszú hétvégére a feleségemmel (talán még nem is volt a feleségem) Wachauba. Wachau Ausztriában, Bécs felett található, tulajdonképpen az osztrák Duna-kanyar. A folyó egészen keskeny még, és meredek hegyoldalak között kanyarog. A partján barokk templomok és középkori városok, a bérceken meg romantikus várromok. A hegyoldalakban ott sorjázik a rengeteg Grüner Veltliner, azaz zöldveltellini-tőke.

Arra emlékszem, hogy összevissza autóztunk, aztán hirtelen megéheztünk, úgyhogy gyorsan leparkoltunk egy takaros osztrák étterem előtt Mauternben. Mit tesz isten, éppen a Landhaus Bacher volt az. Ma már tudom, hogy ez mit jelent. (De akkor még nem.) Bementünk az udvarra, és leültünk egy kis asztalhoz. Jött is azonnal egy pincérnő, hogy van-e foglalásunk. Közöltük, hogy nincsen. Egy kicsit vakarta a fejét meg hümmögött, de mondta, hogy szerinte maradhatunk. Micsoda udvariatlan hely, gondoltam, amíg vártunk az étlapra. Meg is hozták, és hát, nem volt rajta valami sok tétel meg fogás. Viszont olyan árakkal szembesültünk, amitől hisztérikusan felnevettem. Halkan odasúgtam a feleségemnek, hogy nem maradunk itt, legfeljebb addig, amíg el nem megyek a vécére. Kifele aztán belebotlottam egy falba, ahol a vendégek fényképét helyezték el: a jelek szerint a spanyol királytól Arnold Schwarzeneggerig mindenki evett már itt. Aztán megláttam a bekeretezett oklevelet: a Landhaus Bacher két Michelin-csillagos étterem. Nagy levegőt vettem, amikor szembesültem azzal, hogy itt egy minimálbérnyi összeget fogunk elvacsorázni – de arra gondoltam, ha véletlenül ide evett a fene, egyszer az életben ezt ki lehet bírni.

A pincérnőnek aztán leadtuk a rendelést. Sikerült kiakasztani azzal, hogy megpróbáltam egy előételt kérni, de úgy, hogy dobják már kétfelé, ha lehet. Ingatta a fejét, és közölte, hogy „Nein.” Mikor kihozták a geometriai alakzatba rendezett paradicsomos előételt, ahol gondosan vigyáztak arra, hogy a bazsalikomemulzió éppen az aranymetszésben legyen, magamba szálltam, és kicsit átgondoltam a kelet-európai létezés összes nyomorát.

A vacsora természetesen frenetikus volt. Michelin-csillagos étteremben enni azért jó, mert tényleg minden tányér úgy néz ki, mint valami absztrakt expresszionista festmény vagy rejtelmes sziget vagy... vagy bármilyen tetszőlegesen behelyettesíthető hasonlat. Az ízek pedig... Az ember a szájába vesz egy falatot, és miközben szépen lassan ide-oa tologatja a nyelvével, az étel pillanatonként változtatja az ízét – újabb és újabb zamatok szabadulnak fel belőle. Az ételkészítést elképesztően művészi szinteken lehet űzni, és a séfek, ha nem is rockandrollsztárok, de nagyon kreatív figurák. A magas minőség előbb-utóbb „leszivárog” a közép- és az alsókategóriába, és hatással van még a streetfoodra is. Ma már nem vagyok hajlandó olyan helyre bemenni, ahol közepes vagy rossz az étel. Mert azért fizetni az igazi pénkidobás.

Az előbb gurultam át a Lánchíd alatt, és láttam, milyen szépen sárgállik a sok taxitól. Állt az egész forgalom: a taxisok az Uber ellen tüntetnek így. Az Ubert a kormány már félig-meddig be is tiltotta, amit én személy szerint eléggé sajnálok.

Méghozzá azért, mert az Uber nagyjából feleannyiba került, mint a taxi, a sofőrökkel rendszerint elég jól elbeszélgetek, mert érdekes, sokféle és többnyire elég intelligens arcok. Csak egyszer történt meg, hogy az egyikük aloe verás piramisjátékba akart beszervezni, de őt lepontoztam. Ugyanis az Uberben pontozni lehet a sofőröket, a sofőrök meg pontozhatják az utasokat, van közvetlen visszajelzés. Nemcsak számlát kap az ember az Uberben, de jelentést is, hogy merre jártunk. Így aztán az nem történhet meg, mint ahogy a a taxiban jónéhányszor: hogy a buliból hazafele menet dél-budára a Margithídon keresztül mentünk haza, az meg, ugye, plusz öt kilométer. Az Uber mobilos applikációja egyébként külföldön is működik – már ahol létezik ez a fajta szolgáltatás –, és mondjuk Hamburgban, ugyanúgy hívtam vele autót, mint a bulinegyedben.

Szóval, áll a híd, és azon gondolkodom: a taxisok mégis mit gondolnak? Hogy szimpatizál velük bárki is? De mégis kicsoda? Ki az, akinek hiányozna a sárga szín? Az iszonyú idegesítő CB-rádió? A „Melyik hídon menjünk?” Ideiglenesen persze betilthatják majd az Ubert meg a hasonló sharing economy-cuccokat, de a jövő az már nem jövő: itt van, és elsöpör sok mindent. Az Uber már az önvezető autókra gyúr: rossz hír a mostani sofőreinek, hogy nem lesz rájuk sem szükség. Kamionsofőrre sem. Miközben felkészülnek a könyvelők, a titkárok-titkárnők, meg rajtuk kívül is elég sokan: a következő tíz évben ér majd bennünket pár meglepetés. Azért a többes szám első személy, mert már hírkészítő algoritmus is létezik: a robotszerkesztő az én szakmámat is brutálisan át fogja írni, úgyhogy, ha nem vigyázok, megyek én is a levesbe. Oké: vetkőző robot még nincsen, csak a filmekben – de szexrobot már van, csak gyakran lemerül és zárlatos.

Egy jövőkutató fickóval beszélgettem a minap. Óriási technikai cunami közelít, lesz is majd társadalmi feszültség meg fogaknak csikorgása. De tizenöt-húsz év alatt szépen lecseng majd a dolog, és szerinte beáll majd egy új egyensúly, amikor a robotok dolgoznak helyettünk, mi pedig négyórás munkaidőben végezhetünk valami hasznosnak gondolt tevékenységet. Szerinte alapbért fog kapni mindenki (az alapbért már a baloldal meg a skandináv jóléti államok már elkezdték pedzegetni), és a fennmaradó idejében gitározgathat odahaza, és megpróbálhatja kiteljesíteni kreatív önmagát. Úgyhogy szerinte is felesleges a hídon parkolni meg tüntetni. A nagy akarat, meg a ragaszkodás a régi modellekhez nem fogja megállítani a változást. Aki alkalmazkodik, az éli túl. Szóval, le a Lánchídról, srácok, aztán tessék elgondolkodni a közeljövőn.

Ciki vagy nem: javíthatatlan Csillagok háborúja-rajongó vagyok. Az az idegesítő negyvenes faszi, aki alig várja a legújabb Star Wars-filmet, azután meg napokig picsákol, hogy hát ez mégsem olyan volt, mint amikor hatévesen lerágtam a fél kezemet izgalmamban a moziban, amikor kiderül, hogy ki kinek az apja meg a sógora meg a harmad-unokatestvére a galaxisban. Valójában azt hiszem, hogy a fénykard olyan nekem, mint a kakasos nyalóka másoknak: visszahozza a gyerekkoromat.

Nem is volt kérdés, hogy elmegyek hát az Arénába, a Budafoki Dohnányi Zenekar koncertjére. John Williams felelős a hollywoodi filmgyártás legfontosabb zenei motívumaiért. Mielőtt a legelső, 1977-es Star Wars-filmhez, az Egy új reményhez (ami persze azóta a negyedik epizód, de ebbe most nincs erőm belemenni) felkérték volna zeneszerzőnek, az SW-univerzum atyja, George Lucas modern zenében is gondolkodott. Aztán végül arra jutott, hogy annyira újszerű lesz a látvány, hogy jobb, ha valami klasszikus szólal meg a képsorok alatt. A filmzene szimfonikus zenekarra íródott, a szövedéke elég bonyolult – tényleg koncertért kiált. Miként a legtöbb John Williams-mű is. A szerző ráadásul a Star Wars-zenét továbbírta, és a koncerteken nemcsak az hangzik el, ami a filmben: annál jóval több, gazdagabb a repertoár.

A Dohnányi Zenekar eléggé ráérzett erre a vonalra: a MüPában már láttam-hallottam egy koncertjüket, ahol Réz András mondta az előszót, és amelyen különböző filmes muzsikákat játszott a kiváló zenekar. Egyenesen következett hát a John Williams-est; ezt most azonban a Papp László Sportarénában prezentálták. Hogy a komolyzene meg a bulvár szépen összejön, arról a különböző Star Wars-kosztümökbe beöltözött cosplay-esek is jelezték, akik az aréna folyosóin grasszáltak. Nemcsak kisgyerekeket, de meglett középosztálybelieket is ki kellett cseleznem, hogy egy-két közös fotó készülhessen néhány rohamosztagossal vagy jedi-csajjal. A pénztáraknál hosszú sorok álltak pattogatott kukoricáért: ez volt életem első olyan filharmonikus koncertje, ahol popcornt lehetett enni.

Az est két részből állt. Az első előtt Hollerung Gábor, a zenekar vezetője és egyben a karmester szólt néhány szót John Williamsről. Meglepő módon a Star Wars zenéjét Wagnerrel vonta párhuzamba. Annyiban legalábbis, hogy tényleg elég összetett az egész, ráadásul a filmben Williams úgynevezett leit-motívumokkal dolgozott: minden szereplőnek saját dallama van – gondolunk például a legnépszerűbbre, a Darth Vaderhez köthető Imperial March-ra. Az est első része a második, Star Wars-os szakasz felvezetése volt: többek között az E. T., a Jurassic Park vagy a Star Wars-hoz legközelebb álló, végtelenül cool Indiana Jones zenéje.

Már itt lehetett érezni, hogy a zenekar nem bízik pusztán a zene és a filmvetítés erejében. (Pedig kellett volna.) Jött légtornász, meg tánckar is. A szünet végén a feleségem azt súgta: „Már csak az hiányzik, hogy megjelenjen Darth Vader!” Na, hát tényleg az hiányzott, mert a Star Wars-felvonás gépi szuszogásal-hörgéssel indult, majd megjelent maga a fekete nagyúr, és fénykarddal vezényelte le a 20th Century Fox filmstúdió ismert szignálját. Arra gondoltam, milyen menő Hollerung Gábortól, hogy Darth Vader-jelmezben fog fénykarddal vezényelni, de Vader balra elhúzott, majd megérkezett az igazi karnagy, a karmesteri pálcát pedig nagy füttyögések közepette maga R2 D2 hozta ki neki a színpadra. Miután az Artu egység is odébbállt végre, jött a felvonás, amire istenigazából mindenki várt. És nem is okozott csalódást. A zene remek, lelkesítő és minden taktusa ismerős. A cosplay-esek itt is feltűntek persze: Vader egy jedivel fénykardozott (igazából világító műanyagcsöveket csapkodtak egymásnak), és megint jött a tánckar, amely a Star Wars-ra nekiálllt ír szteppelni (!). Ekkor azért nem sokon múlt, hogy félhangosan meg ne jegyezzem: hé, emberek, 2016 van, mi ez az egész? Aztán már csak Kurt Vonnegut Bajnokok reggelije című nagyszerű regényének egy részlete zakatolt a fejemben. Ott a sciene-fiction és a sztepptánc így kapcsolódik össze:

“Egy Zog nevű lény repülő csészealjon megérkezik a Földre, hogy elmondja a Föld-lakóknak, hogyan lehet megakadályozni a háborúkat és gyógyítani a rákot. Ezt az információt Mango nevű szülőbolygójáról hozza, ahol ő és társai fingás és sztepptánc útján érintkeznek. Zog éjszaka ér földet Connecticutban. Mihelyst kiszáll a csészealjból, észrevesz egy lángoló házat. Berohan a házba, sztepptáncot jár és fingik, úgy figyelmezteti a házaiakat a szörnyű veszélyre. A családfő egy golfütővel kiloccsantja Zog agyvelejét.”

Ha valaki lemaradt az élményről, június végén Tokajban bepótolhatja. Kicsit talán családiasabb lesz, mint az aréna hatalmas űrje, és a grandiózus zene is jobban átjárja majd a zsigereket meg a lelkeket.

Egyszer csak az egyik díj nem volt sehol. Az egyik percben még a DJ-pult előtt sorakoztak a Playboy Man of The Year üvegtrófeái, aztán, amikor másodszor is oda néztünk, az egyik hiányzott. Éppen a Playboy-novellista díja, amire különösen ki voltam hegyezve.

Aki rendezvényt szervez, annak fel kell készülnie arra, hogy válogatott hülyeségek történhetnek meg, még akkor is, ha a legprecízebben felkészült és számolt minden eshetőséggel. Egy esküvőn például a családba tartozó idős néni életében először kóstolta meg az energiaitalt, és annyira bejött neki a tuttifrutti, hogy megivott nyolcat egymás után. (Senki nem szólt neki, hogy tele van koffeinnel.) Egy óra múlva rohammentő jött érte és a kardiológián kötött ki; szerencsére másnap haza engedték. De az, hogy egy Playboy-rendezvényen az egyik díj eltűnjön – hát, arra sose gondoltam volna. A szervező kollégák totálisan lesápadtak, én azonban valahogy megőriztem a hidegvérem. A legkülönbözőbb megoldások futkostak át az agyamon. Például, hogy ablaküvegből kivágunk egy darabot, és belesüllyesztjük egy sókerámia-talapzatba. Vagy, mint a Tűz van, babám! című csehszlovák Milos Forman-filmben, felszólítjuk a rendezvény résztvevőit, hogy most lekapcsoljuk a villanyt és aki elvette a díjat, az nyugodtan helyezze vissza a helyére. Sajnos a filmben villanyoltás után persze minden mást is ellopnak, amit az asztalon hagynak. Végül azt találtuk ki, hogy majd az egyik díjazottól, aki már megkapta, elkérjük a trófeát, és a színpadon újrahasznosítva átnyújtjuk a novellistának. Hátha nem veszi észre senki, hogy ezt a díjat egyszer már átadtuk.

Tavaly szeptember óta jelennek meg újra kortárs novellák a Playboyban. Elkezdtük sorra felkérni azokat, akiket amúgy is olvasunk, a könyveiket meg rendszeresen ajánljuk a lapban. Arra gondoltam, a meztelenség mellett – ami, mint ahogy bizonyára tudják, marad, legalább decemberig! – miért ne lehetne intellektuális izgalmakat is bevetni, úgy, mint régen? Úgyis mindenki amiatt nyígott, hogy „bezzeg, amikor még volt novella!” Hát most lett megint, tessék. Én legalábbis nagyon büszke vagyok rá. Ugyanakkor azt is érzem, hogy van még tennivalónk evvel kapcsolatban. A szerzők ugyanis rendre olyan írásokat küldenek be, hogy ha ezekből kéne arra következtetni, milyen is mifelénk a klíma: hát az olyan, mintha Magyarországra egy sűrű, szürke, fojtogató felhő ült volna, amire az lenne ráírva, hogy ’70-es évek. Sokszor kell instruálni az írókat, hogy próbáljanak meg derűs, életigenlő, szexi, horribile dictu: humoros dolgokat írni. Amikor egyszer ezt így felsoroltam például egy szerzőnek, három hét múlva felhívott, hogy őt annyira sokkolták ezek a kritériumok, hogy írt egy novellát egy végstádiumos leukémiás kislányról. (Az írást nem hoztuk le végül.) De azért alakul a dolog, és idén írt már nekünk Vámos Miklós vagy most, a májusi lapszámunkban a tévéből is ismert Lévai Balázs, aki szexes-rockandrollos novellával jelentkezik.

A szeptember óta első öt szerzőnket – ennyien fértek a kategóriába – jelöltük a Playboy Év Embere novellistájának. Név szerint: Kötter Tamást, Cserna-Szabó Andrást, Grecsó Krisztiánt, Jászberényi Sándort és Kondor Vilmost. Kötter nyert, ami azért is volt megnyugtató az eltűnt díjjal kapcsolatban, mert vele elég jóban vagyok, így könnyebb lesz elsikálni az ügyet. Köttert még akkor ismertem meg, amikor tavalyelőtt a Nők Lapjánál voltam külsős újágíró. Megvettem a Rablóhalak című könyvét, mert sok jót hallottam róla. Kiégett, multiknál dolgozó jogászokról szól, akik hajtják a csajokat, hajtják a hülyébbnél hülyébb álmaikat és tutujgatják az életközepi válságukat. Annyira tetszett a könyv, hogy belobbiztam a lap ajánlójába. Épp nyomdába került az újság, amikor egy ismeretlen számról hívtak. Bemutatkozott: ő Kötter, és elküldené a könyvét, hátha tetszene nekem. Mondtam neki, hogy ezen már rég túl vagyok, mi több, a jövő héten benne is lesz a Nők Lapjában. Később interjút is készítettem vele. Ebből nagyjából kiderült, kicsoda Kötter (ami nem is az igaz neve, hanem írói álnév): egy sikeres jogász, aki az életközepi válságából azzal tört ki, hogy megvalósította gyerekkori álmát, és sikeres író lett. Ezt úgy érte el, hogy beiratkozott a Werk Akadémiára, ahol Cserna-Szabó András (a másik jelöltünk, zseniális kortárs író, Sömmi című könyvét mindenképpen olvassák el!) tanította meg az írásművészet praktikus fogásaira. Kötter befutott, és örömében vett is magának egy Porschét, hogy ezzel is finoman huzigálja az „irodalmi kánon” bajuszát – amely enyhén szólva sem nagyon akarja befogadni a „gyüttment” jogászt.

Kötter az igazi playboy, aki sikeres volt, de kiteljesítette magát, és ezzel még sikeresebb lett. A menő porschés jogász, aki kortárs novellista? Ez a szavazóinkat annyira felzaklatta, hogy el is juttatta a Playboy Man of the Year verseny csúcsára. Már csak a díj hiányzott. Persze végül nem csináltuk meg, hogy újrahasznosítsunk egy, már átadott üvegplasztikát. Úgyhogy csak kezet fogtam a színpadon Kötterrel, és halkan odasúgtam, hogy gáz van a díjjal, majd később megkapja. Arra gondoltam, hátha senki nem veszi észre, hogy nincs trófea. Ehhez képest a fotósok és az elöl állók is kórusban kérdezték: „Hol a díj?” A ceremónia végén aztán bevallottam Kötternek, hogy díj, az nincs. Mivelhogy eltűnt. Ettől az apró hibától eltekintve a rendezvény kitűnően sikerült. Mi több, a legvégén sikerült lecsapni a trófeára: egy vendég nadrágjában volt, aki arra gondolt, milyen mókás így meghekkelni egy díjátadó estet. (Ki is lett tiltva minden további kiadói rendezvényről.)

Másnap, amikor kimásztam az ágyból, aztán meg a kádból, tizenegy körül összeszedtem magam, és bementem a Belvárosba. Kötter ügyvédi irodájában, a folyosón rendeztünk egy privát díjátadót. A győztessel nagyokat röhögtünk, majd Kötter a szemembe nézett és biztosított róla, hogy ez egy újabb remek novella-téma lesz. Ezen viszont már nem röhögtem annyira.

A mai napon, 2016. április 9-én tölti be 90. életévét Hugh Hefner, a Playboy legendás alapítója. 

2012-ben, egy Playboy-konferencián találkoztam Hugh Hefnerrel. Mondjuk, találkozásnak nevezni enyhe túlzás a dolgot: a külföldi szerkesztőkkel besétáltunk a neogótikus mesekastélyába, a Playboy Mansion-be. A parti elég szoftosra sikeredett; semmi tivornya, se kokain, se vadul szexelő párok. Hef aztán megjelent egy faragott galérián, és néhány mondatban megköszönte a szerkesztők munkáját. Utána csoportkép következett, aztán elvonult. Sokan kérdezték, hogy olyan volt-e, mint Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár, aki nyolcvan felett a legenda szerint akkumulátorról üzemelt. Nos, nem volt olyan. Egy idős fickó volt, aki még mindig meglehetősen cool, hiszen megteremtette azt, amire minden tizenhat éves kamaszfiú vágyik: egész nap köntösben-pizsamában lófrálni, és körülvenni magát a legnagyobb sztárokkal és a legjobb csajokkal. Az élet azonban másról is szól. Még Hefé is. (A Hef amúgy a kamaszkori beceneve.)

1. Hef 27 éves volt, az Esquire magazinnak dolgozott, és amikor ötdolláros fizetésemelést kért, nem adták meg neki. Ekkor felmondott, haza ment, és a konyhaasztalon, ollóval meg némi celluxszal összerakta a Playboy első példányát. A fotókat a fürdőkádjában hívta elő.

2. A Playboy címe Stag Party (Legénybúcsú) lett volna, de szerencsére ezt elvetették. A nyuszit – amely kedves, szőrös és szapora – Art Paul tervezte meg. Először valóban egy nyúlkarikatúra volt, később jött csak a stilizált „rabbit head logo”.

3. 1953 novemberében startol el a Playboy, 50 ezer példányban. Tíz év múlva egymilliós a példányszám.

4. Hefner alapítványa a szexuális elnyomás és a cenzúra ellen is harcolt. Pénzelte a Roe kontra Wade pert, amelynek a végén legális lett az abortusz Amerikában. Adományozott a szexuális felvilágosító oktatás számára.

5. Hef megállás nélkül melózott, miközben folyamatos volt a buli. A hatvanas években pörgetőszereken kívül napi 30 üveg Pepsit vett magához. Meg csokit, gofrit, mogyoróvajat. A kedvenc étele a rostélyos és a sült csirke volt, főtt kukoricával, krumplipürével. Csak a sok testmozgás miatt nem hízott el.

6. Hefner kérlelhetetlen antirasszista. Dick Gregory színész volt az első, aki feketeként először standupolt nyilvános helyen: a Playboy Mansion-ben. Jesse Jackson afro-amerikai civiljogi aktivistát is támogatta.

7. Hefner imádja a hatalmas medencéit, és a Mansion-beli Grotto-t (ami egy mesterséges medencés barlang, afféle mini Miskolc-Tapolca). Ugyanakkor soha nem tanult meg úszni.

8. Amikor Los Angelesben a „Hollywood” felirat elkezdett szétesni a domboldalban, Hefner jótékonysági gálát szervezett, és jelentős összeget ajánlott fel a renoválásra.

9. Hef szerint a homoszexuálisok diszkriminációja nem egyeztethető össze az alapvető emberi szabadságjogokkal, ezért támogatja a melegek házasságát.

10. Hef a király.

A Playboyra nem jellemző az urambátyám rendszer, a nepotizmus. Eszünkbe nincs közpénzből megvásárolni egész megyéket, hogy aztán a gyerek nevére írassuk. Egy rokonom viszont mégiscsak beszállít a lap online verziójának. (Még az a nagy szerencse, hogy tökingyen.)

Az esztergomi Vidra Péterről van szó, akinek a kiváló receptjeit itt, meg itt meg itt is el lehet olvasni. Közelről figyeltem Vidra átalakulását: a kezdeti konyhai szárnypróbálgatásokból eszelős gasztrománia szökkent szárba. Lett itt maghőmérő, saját húsfüstölő, és ha a gyerekei kezébe olyan virsli kerül, amiben a hústartalom nyolcvan százalék alatt van, azt Péter hisztérikus sikolyokkal üti ki a kezükből. Előszeretettel rögtönöz negyven perces kiselőadásokat a kenyérsütéshez használt kovászról, amely kulimász ott bugyborog a hűtőjében, egy befőttes üvegben. Ha főz vagy süt, utána párás szemekkel szoktunk ülni az asztal romjai felett, és az élet értelmén – jelen esetben: zabálás – töprengünk. Amikor hamburgerrel várt, a húst a legendás Gál Józsitól vette, a bucikat meg maga sütötte meg odahaza. Egy alkalommal, amikor szójaszósz és sör keverékében abálta meg az oldalast, majd ragacsosra sütötte, a hús pedig úgy vált le a csontokról, mint valami mennyei zamatú dzsem, Péter hosszan elkezdett receptekről értekezni. Aztán a végén nem is bírtam ki, hogy el ne kérjek párat – melyek aztán nemsokára a playboy.hu-n landoltak.

Péter már januárban jelezte, hogy április első hetében tartsunk velük a Stílusos Vidéki Éttermiség tavaszi etapjára Palkonyára, a Villányi hegységbe. A Stílusos Vidéki Éttermiség arról szól, hogy tizennégy vidéki vendéglátó együttműködésre lép, és időről időre kitelepül az ország valamelyik festői vidékére, hogy ott különböző portákon főzögessenek. Igen, ez egy gasztrofesztivál. Amit ráadásul ajánlottunk a Playboy legfrissebb számában is, hiszen minden hozzáértő hozsannázik róla. Gondoltam, ideje megnézni, mi ez pontosan.

Elöljáróban azt kell mondanom, hogy akinek van egy kis esze, az ne hagyja ki a legközelebbi SVÉT-et. Gasztrofesztivállal tele a padlás meg az éléskamra; az ilyen helyeken szokott lenni kézműves töki pompos, kézműves méz és kézműves vattacukor. Nem úgy a SVÉT-en, ahol a legjobbak próbálják megmutatni egy-két ételben azt, amire igazán büszkék. Kitűnő borok vannak, az ember csámborog fröccsel a kezében, benéz ide meg oda, és kóstolgat. És élvezi, hogy vidéken nem csak gordon blőt meg fagyasztott, használt olajban kisütött hasábkrumplit kaphat. Nagyon úgy néz ki, hogy a „gasztroforradalom” fővárosi pukkanásai vidékre is elhallatszottak, és beindult egy kis mozgolódás.

Mi a Palkonyhán kezdtünk, ami a Villányi hegység egy kis lakásétterme: a mostani SVÉT-nek ez volt a központja. Jól el is szúrtam a dolgot, mert már itt megkóstoltam mindent – a parasztsajt raklettet, „Annuska néni legendás házi rétesét”, a hosszúhetényi Almalomb étterem báránymájasát meg egy kis Iberico sonkát, – és már nem is kívántam nagyon mást ezek után. Kis bambulás után azért elkezdünk fel és le mászkálni, és beestünk a különböző portákra: ettem a balatonfüredi Baricska csárda keleméri birkából készült palócleveséből, meg a balatonszemesi Kistücsök rétesben sült házi sonkájából tojással, kaláccsal, tormahabostul.

Nem sorolnám itt tovább a menüt, mert még olvasva is elnehezül tőle az ember. Este hatra teljesen telítődtem, az elfogyasztott fröccsöktől meg mindenki olyan erővel lapogatta a másik hátát, hogy csoda, hogy nem kaptunk gerincferdülést. (Vidra Pétert elvesztettük valamelyik konyhában, ahol kábé három órás meghitt beszélgetésbe kezdett az egyik séffel a szuvidálásról – ezt már nem bírtam tovább hallgatni –, de másnap előkerült, hétfőn pedig már össze is ütött valami egyszerű, négyfogásos vacsorát odahaza.) Az idillhez nagyban hozzá tett a varázslatos Villányi hegység. Palkonya pincesora egyszerűen csodálatos, és az idő is olyan volt, amit Babits Mihály énekelt meg Dal prózában című versében. Pazar.

Hétfőn meg ráálltam a mérlegre, és pánikszerűen elhúztam edzésre.

Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Reggel még nem sejtettem, hogy minden megváltozik. Gondoltam, kicsippantom a csipát a szememből, az ágy mellé teszem az egyik lábam, aztán a másikat, magamhoz térek az éber kómából és bemegyek a Playboy szerkesztőségébe, hogy főszerkeszteni kezdjem a sok főszerkeszteni valót. De a telefonomra vetettem egy pillantást, ahol hat nem fogadott hívás és tizennégy facebookos meg egyéb üzenet fogadott. Halántékomon az apokalipszis lovasai kezdtek fel-alá vágtatva dübörögni. Megállt bennem az ütő.