Kedden a szerkesztőségben magam is nemzeti színekkel festettem össze magamat. Mi több, sikeresen megjósoltam, hogy 2-0-ra győzünk az EB első meccsén. Mondhatnám, hogy tudtam előre, de ki kell ábrándítsak mindenkit (a mindenki alatt magamat is beleértve), hogy teljesen hasraütésszerűen tippeltem, és csak bíztam benne, hogy önmagát beteljesítő jóslattá válik az óhajtott eredmény. Miután szépen kisminkeltem magam piros-fehér zölddel, el akartam indulni, de délután négykor lehetetlen volt kivergődni a Graphisoft parkból a Szentendrei útra – óriási forgalmi dugó lett. Hirtelen mindenkinek mehetnékje támadt haza, vagy egy olyan helyre, ahol kivetítőn nézheti a magyar válogatott 44 év utáni eslő EB meccsét.

Az az este felejthetetlen lett a legtöbb magyar számára. Leginkább azért, mert büszkének lenni sok mindenre lehet – de azért lássuk be, hogy leginkább a jól végzett munkára meg a sikerre. És ebben egyszerűen nem volt részünk mostanában. (Idén azért persze nem lehet panaszunk: Oscart nyertünk a Saul fiával, és Széll Tamás is elhozta a pálmát a Bocuse d’Or európai döntőjéről.) És ezt a sikert ünnepelte mindenki szinte önkívületben. Ennek a sikernek a lényege tényleg a munka, és a hit abban, hogy legyőzhetjük az ellenfelet – pláne, ha magunk is elhisszük ezt. A sok évtizedes sikertelenségünk oka persze nemcsak a hit/hitetlenség problémája, hanem a szaktudás hiánya is. Amikor „szakemberek” pénzszivattyúként szedik ki a tízmilliókat a sportágból, de a tudásuk már a hetvenes években is elavultnak számított, nem lehet csodálkozni, hogy nem jutunk semmire. Dárdai kellett és Storck, hogy a magyar válogatott világszínvonalú teljesítményt nyújtson. Őszintén reménykedem egy Izland elleni 1-0 ban, és öt érdekes Bernd Storck-idézettel (Playboy, 2016. február) próbálom tovább szítani a lelkesedést.

1. Storck a focista-karrierjéről:

“Hiába alakult minden fantasztikusan, noha kimondottan későn, 13-14 évesen kezdtem komolyan egyesületben futballozni, addig csak a suliban és a barátaimmal játszottam, majd húszévesen a Bochum játékosaként bemutatkozhattam a Bundesligában. Jól ment a játék, hamarosan a Borussia Dortmund játékosa lettem, 89-ben megnyertük a német kupát, ám a térdsérülésemmel egyre többet szenvedtem, végül már csak injekcióval tudtam pályára lépni. Végül azt mondták az orvosok, hogy sajnos be kell fejeznem a pályafutásomat.”

 2. A török-izlandi meccsről, amikor elestünk a közvetlen EB-kijutásról, és kiderült, pótselejtezőt kell játszanunk:

‘Elindultam kocsival Budán, fel a Gellért-hegyre, mentem, ameddig az út vitt, aztán kiszálltam, amikor már nem lehetett autóval továbbmenni, és gyalog folytattam az utat. Még sohasem jártam ott, csak mentem, amerre az ösztöneim vittek, és egyáltalán nem voltak jó érzéseim. Gyönyörű budapesti panoráma tárult elém aznap este, pedig esett az eső, csúnya idő volt. Ami igazán vicces, hogy a parkolóban éppen mellém állt be az autójával Victor Moore kollégám, az erőnléti edzőnk, aki – úgy látszik – szintén annyira ideges volt, hogy nem bírta otthon nézni a mérkőzést, elindult valamerre, és éppen itt, a hegytetőn találkoztunk. Ő sem tudta, hogy áll a törökök meccse, én is csak hazafelé, a rádióban hallottam, hogy nem voltak alaptalanok a baljós megérzéseim, még nem jutottunk ki az Európa-bajnokságra, készülhetünk a pótselejtezőre. Ilyen helyzetekben egyébként sosem volt szerencsém...”

3. Kleinheisler Lászlóról:

 “A szövetség a válogatott felkészülése érdekében elhalasztott egy bajnoki fordulót, és lehetővé tette, hogy csaknem két hétig készüljünk az első pótselejtezőre. Ez az idő lehetőséget teremtett arra, hogy behívjuk a keretbe Lászlót, akinek a képességeivel tisztában voltam, hiszen játszott nálunk az U21-es csapatban három mérkőzésen is. De azt nem lehetett előre tudni, hogy ez alatt a rövid idő alatt gond nélkül alkalmazkodik a felnőttválogatott légköréhez, felveszi a ritmust, és a többiek is pillanatok alatt befogadják. Nagyszerű a természete ebből a szempontból, egyáltalán nem izgul, csak elszántan beleveti magát a munkába. Az a céltudatosság, ahogyan a rendkívül nehéz helyzetét kezelte, számomra nagyon szimpatikus, és kicsit hasonlít az én filozófiámhoz. Ő is a maga útját járta, nem hagyta magát eltántorítani, akkor sem, amikor még én is arra kértem, hogy rendezze a viszonyát a klubjával, mert ha nem játszik, én is sokkal nehezebben tudok neki lehetőséget adni. Meghallgatott, de nem változtatott azon, amit elhatározott, s bár nem sokan gondolták volna, hogy így lesz, mégis sikerrel vívta meg a maga harcát, a válogatottnak pedig óriási szolgálatot tett.”

4. A Dárdai távozása utáni fogadtatásáról:

“Amikor például a feröeriek vezettek ellenünk a szünetben egy nullra és a közönség Dárdai nevét skandálta, az bizony nagyon nehéz helyzet volt számomra. De a szünetben döntöttünk a szükséges változtatásokról, és sikerült megfordítani a meccset. Nem foglalkozhattam a külső körülményekkel, el kellett indulnom a saját utamon. Ezt mondom a magyaroknak is, ne éljenek folyton a múltban. A hagyományokat tisztelni kell, a történelmet nem szabad elfelejteni, de előre kell nézni és pozitívan tekinteni az előttünk álló feladatokra. A németek is hajlamosak folyton a múlttal foglalkozni. Nem szabad, a múlt befejeződött. A jövőre kell koncentrálni.”

5. Önmagáról:

“Konzervatív ember vagyok, és sohasem fog tarka ruhákban látni. A sikerek és a kudarcok idején is egyformán viselkedem. Olyan szempontból konzervatív vagyok, hogy alapvetőnek tartom, hogy ha belépünk valahova, akkor köszönünk, hogy a szemébe nézünk annak, akivel beszélünk, s hogy őszintének, tisztelettudónak kell lenni mindenkivel szemben. Ugyanakkor nyitott vagyok és azt vallom, élvezzük az életet, mert ez az egy életünk van.”