A Playboyra nem jellemző az urambátyám rendszer, a nepotizmus. Eszünkbe nincs közpénzből megvásárolni egész megyéket, hogy aztán a gyerek nevére írassuk. Egy rokonom viszont mégiscsak beszállít a lap online verziójának. (Még az a nagy szerencse, hogy tökingyen.)

Az esztergomi Vidra Péterről van szó, akinek a kiváló receptjeit itt, meg itt meg itt is el lehet olvasni. Közelről figyeltem Vidra átalakulását: a kezdeti konyhai szárnypróbálgatásokból eszelős gasztrománia szökkent szárba. Lett itt maghőmérő, saját húsfüstölő, és ha a gyerekei kezébe olyan virsli kerül, amiben a hústartalom nyolcvan százalék alatt van, azt Péter hisztérikus sikolyokkal üti ki a kezükből. Előszeretettel rögtönöz negyven perces kiselőadásokat a kenyérsütéshez használt kovászról, amely kulimász ott bugyborog a hűtőjében, egy befőttes üvegben. Ha főz vagy süt, utána párás szemekkel szoktunk ülni az asztal romjai felett, és az élet értelmén – jelen esetben: zabálás – töprengünk. Amikor hamburgerrel várt, a húst a legendás Gál Józsitól vette, a bucikat meg maga sütötte meg odahaza. Egy alkalommal, amikor szójaszósz és sör keverékében abálta meg az oldalast, majd ragacsosra sütötte, a hús pedig úgy vált le a csontokról, mint valami mennyei zamatú dzsem, Péter hosszan elkezdett receptekről értekezni. Aztán a végén nem is bírtam ki, hogy el ne kérjek párat – melyek aztán nemsokára a playboy.hu-n landoltak.

Péter már januárban jelezte, hogy április első hetében tartsunk velük a Stílusos Vidéki Éttermiség tavaszi etapjára Palkonyára, a Villányi hegységbe. A Stílusos Vidéki Éttermiség arról szól, hogy tizennégy vidéki vendéglátó együttműködésre lép, és időről időre kitelepül az ország valamelyik festői vidékére, hogy ott különböző portákon főzögessenek. Igen, ez egy gasztrofesztivál. Amit ráadásul ajánlottunk a Playboy legfrissebb számában is, hiszen minden hozzáértő hozsannázik róla. Gondoltam, ideje megnézni, mi ez pontosan.

Elöljáróban azt kell mondanom, hogy akinek van egy kis esze, az ne hagyja ki a legközelebbi SVÉT-et. Gasztrofesztivállal tele a padlás meg az éléskamra; az ilyen helyeken szokott lenni kézműves töki pompos, kézműves méz és kézműves vattacukor. Nem úgy a SVÉT-en, ahol a legjobbak próbálják megmutatni egy-két ételben azt, amire igazán büszkék. Kitűnő borok vannak, az ember csámborog fröccsel a kezében, benéz ide meg oda, és kóstolgat. És élvezi, hogy vidéken nem csak gordon blőt meg fagyasztott, használt olajban kisütött hasábkrumplit kaphat. Nagyon úgy néz ki, hogy a „gasztroforradalom” fővárosi pukkanásai vidékre is elhallatszottak, és beindult egy kis mozgolódás.

Mi a Palkonyhán kezdtünk, ami a Villányi hegység egy kis lakásétterme: a mostani SVÉT-nek ez volt a központja. Jól el is szúrtam a dolgot, mert már itt megkóstoltam mindent – a parasztsajt raklettet, „Annuska néni legendás házi rétesét”, a hosszúhetényi Almalomb étterem báránymájasát meg egy kis Iberico sonkát, – és már nem is kívántam nagyon mást ezek után. Kis bambulás után azért elkezdünk fel és le mászkálni, és beestünk a különböző portákra: ettem a balatonfüredi Baricska csárda keleméri birkából készült palócleveséből, meg a balatonszemesi Kistücsök rétesben sült házi sonkájából tojással, kaláccsal, tormahabostul.

Nem sorolnám itt tovább a menüt, mert még olvasva is elnehezül tőle az ember. Este hatra teljesen telítődtem, az elfogyasztott fröccsöktől meg mindenki olyan erővel lapogatta a másik hátát, hogy csoda, hogy nem kaptunk gerincferdülést. (Vidra Pétert elvesztettük valamelyik konyhában, ahol kábé három órás meghitt beszélgetésbe kezdett az egyik séffel a szuvidálásról – ezt már nem bírtam tovább hallgatni –, de másnap előkerült, hétfőn pedig már össze is ütött valami egyszerű, négyfogásos vacsorát odahaza.) Az idillhez nagyban hozzá tett a varázslatos Villányi hegység. Palkonya pincesora egyszerűen csodálatos, és az idő is olyan volt, amit Babits Mihály énekelt meg Dal prózában című versében. Pazar.

Hétfőn meg ráálltam a mérlegre, és pánikszerűen elhúztam edzésre.