Csillagevés

2016. május 11. - Bus István

Évekkel ezelőtt, amikor még halvány fogalmam sem volt a Michelin-csillagokról, elutaztunk egy hosszú hétvégére a feleségemmel (talán még nem is volt a feleségem) Wachauba. Wachau Ausztriában, Bécs felett található, tulajdonképpen az osztrák Duna-kanyar. A folyó egészen keskeny még, és meredek hegyoldalak között kanyarog. A partján barokk templomok és középkori városok, a bérceken meg romantikus várromok. A hegyoldalakban ott sorjázik a rengeteg Grüner Veltliner, azaz zöldveltellini-tőke.

Arra emlékszem, hogy összevissza autóztunk, aztán hirtelen megéheztünk, úgyhogy gyorsan leparkoltunk egy takaros osztrák étterem előtt Mauternben. Mit tesz isten, éppen a Landhaus Bacher volt az. Ma már tudom, hogy ez mit jelent. (De akkor még nem.) Bementünk az udvarra, és leültünk egy kis asztalhoz. Jött is azonnal egy pincérnő, hogy van-e foglalásunk. Közöltük, hogy nincsen. Egy kicsit vakarta a fejét meg hümmögött, de mondta, hogy szerinte maradhatunk. Micsoda udvariatlan hely, gondoltam, amíg vártunk az étlapra. Meg is hozták, és hát, nem volt rajta valami sok tétel meg fogás. Viszont olyan árakkal szembesültünk, amitől hisztérikusan felnevettem. Halkan odasúgtam a feleségemnek, hogy nem maradunk itt, legfeljebb addig, amíg el nem megyek a vécére. Kifele aztán belebotlottam egy falba, ahol a vendégek fényképét helyezték el: a jelek szerint a spanyol királytól Arnold Schwarzeneggerig mindenki evett már itt. Aztán megláttam a bekeretezett oklevelet: a Landhaus Bacher két Michelin-csillagos étterem. Nagy levegőt vettem, amikor szembesültem azzal, hogy itt egy minimálbérnyi összeget fogunk elvacsorázni – de arra gondoltam, ha véletlenül ide evett a fene, egyszer az életben ezt ki lehet bírni.

A pincérnőnek aztán leadtuk a rendelést. Sikerült kiakasztani azzal, hogy megpróbáltam egy előételt kérni, de úgy, hogy dobják már kétfelé, ha lehet. Ingatta a fejét, és közölte, hogy „Nein.” Mikor kihozták a geometriai alakzatba rendezett paradicsomos előételt, ahol gondosan vigyáztak arra, hogy a bazsalikomemulzió éppen az aranymetszésben legyen, magamba szálltam, és kicsit átgondoltam a kelet-európai létezés összes nyomorát.

A vacsora természetesen frenetikus volt. Michelin-csillagos étteremben enni azért jó, mert tényleg minden tányér úgy néz ki, mint valami absztrakt expresszionista festmény vagy rejtelmes sziget vagy... vagy bármilyen tetszőlegesen behelyettesíthető hasonlat. Az ízek pedig... Az ember a szájába vesz egy falatot, és miközben szépen lassan ide-oa tologatja a nyelvével, az étel pillanatonként változtatja az ízét – újabb és újabb zamatok szabadulnak fel belőle. Az ételkészítést elképesztően művészi szinteken lehet űzni, és a séfek, ha nem is rockandrollsztárok, de nagyon kreatív figurák. A magas minőség előbb-utóbb „leszivárog” a közép- és az alsókategóriába, és hatással van még a streetfoodra is. Ma már nem vagyok hajlandó olyan helyre bemenni, ahol közepes vagy rossz az étel. Mert azért fizetni az igazi pénkidobás.

A bejegyzés trackback címe:

https://playboypista.blog.hu/api/trackback/id/tr938707908

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása